„…Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt… ”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”
/Kosztolányi Dezső/
Drága Tamás!
Tudtuk, hogy nagyon beteg vagy, mégis megdöbbentett bennünket a hír, hogy „beteljesedett”.
Nagyon hiányzol máris, nemcsak nekünk, hanem az egész hétvégés közösségnek.
Mi szegediek különösen kötődünk hozzád, hozzátok. Mélyítős csoportunkat a ti szellemi, lelki örökségetek tartja össze már több mint egy évtizede.
Az a láthatatlan, mégis erős kapocs, ahogy Évivel együtt magatokhoz, rajtatok keresztül pedig a Hétvége lelkiségéhez vonzottátok a párokat, az egyszeri és megismételhetetlen. Biztatásodra persze mi is próbálkozunk, követjük az elénk élt példátokat, de itt most mégis valami végérvényesen befejeződött. Nem halljuk többé iránymutató szavaidat, nem látjuk egyre törékenyebb, ugyanakkor mégis megtörhetetlen alakodat, azt az osztatlan figyelmet, amivel az adott pillanatban felénk fordultál, komolyan vettél bennünket.
Sokan, sokféleképpen méltatják tudásodat, emlékeznek meg nagyságodról, elismerésüket fejezik ki hited megingathatatlan szilárdságáért. Megnyugtató és reményt keltő ezeket a nekrológokat olvasni, mégis úgy gondoljuk, /Ugye ez gondolat és nem érzés?/ hogy a házas hétvégés közösség az, aki igazán ismeri Lábady Tamást, mint embert, mint a szó legmélyebb értelmében szerelmes férjet, odaadó apát és nagyapát és a végletekig elkötelezett keresztény lelkületű, az örömhírt a legkülönbözőbb formában átadó, önajándékozó férfit.
Hálásak vagyunk minden alkalomért, amikor tanulhattunk Tőled alázatot, tapintatot, következetességet, azt a páratlan tudásátadást, amikor egyszer csak azt vettük észre, hogy sűrűsödik a csönd, megáll a levegő és szinte kézzel fogható Isten jelenléte. Tanítottál bennünket szavaiddal, jelenléteddel, most pedig hiányoddal.
Hisszük, hogy így még többet tudsz nekünk segíteni, de most mi mégis azt sírjuk vissza, amikor biztatóan ránk mosolyogtál, együttérzően átöleltél, türelmesen végighallgattál bennünket. Milyen sokszor kivártad és még mindig vársz arra, hogy egyszer csak megértsük, hogy itt és most mi az igazán fontos.
Drága Tamás, a legerősebb érzésünk a hála, a megajándékozottság, megrendülés, ha Rád gondolunk. /Ugye ezek már tényleg érzések?/
Tőled tudjuk, aki gyönyörű képekkel, hasonlatokkal fejezted ki legmélyebb érzéseidet, hogy személyes példa nélkül mit sem ér az egész. Mi ezt a képet tesszük el emlékeink albumába: Az 50. házassági évfordulótokon feleségeddel ünnepélyesen, lehajtott fejjel fogadod az egyre komolyabb, elismerő dicséreteket. Akik ismertünk tudtuk, hogy már zavart is a felmagasztalás, de méltósággal fogadtad mindet. Bennünket is felkértek egy könyörgésre, de ez bennünk csak közvetlenül a szentmise előtt vált világossá, hogy nem felolvasni kell, hanem magunktól mondani. Végig azért imádkoztunk, hogy a Szentlélek „kényszerleszállásával” néhány épkézláb mondatot megfogalmazzunk. Valószínű, hogy sikerült, mert miközben beszéltünk, felemelted a tekinteted, amiből azt olvastuk ki, hogy „igen, ez így igaz”. Mi ezt a mosolyt őrizzük meg a szívünkben és vesszük majd elő minden alkalommal, mikor a tudásunk, lelkierőnk fogytán lesz.
Örök példa maradsz nekünk, még nagyon sokszor elhangzik majd, hogy „Tamás erre azt mondaná…”.
Reményeink szerint Te most is szerető körben vagy, hiszen sokan mentek már előre a tieid közül, akik a viszontlátás örömével, boldogan fogadnak maguk közé.
Nekünk most még marad a búcsúzás, az emlékezés, a Tőled kapott kincsek megőrzése és kamatoztatása.
Úgy voltál egy közülünk, hogy mindig magaddal hoztad közénk Istent, aki maga a szeretet.
Köszönjük, hogy ismerhettünk és sokan a barátunknak mondhatunk.
Nyugodj békében!
Julika és Misi